Egy fehér márvány sírkövön törik meg az őszi nap sugara. A szél a lehullott falevelekkel játszik.

-          Fenébe! El fogok késni! – szitkozódtam magamban, miközben megszaporáztam a lépteim, hogy le ne késsem a buszom. Körül se néztem úgy fordultam be a sarkon. Ugyanezzel a lendülettel neki mentem valakinek. Mind a ketten a földön kötöttünk ki.

-          Jajj, ne haragudj! Nem figyeltem… én… bocsi, csak… - a torkomon akadt a szó. Egy fiúnak mentem neki. Hosszú, éjfekete haja volt és gesztenyebarna szemei.

A sok ütött-kopott sír közül már messzire kitűnik ez a hófehér káprázat, melyet csak néhol tör meg a ráfektetett rózsák vérvörös színe. Olyan békés minden.

Annyira közel hajolt hozzám. Magamon éreztem meleg leheletét. Épp csak össze nem ért az ajkunk. És az a pillantás, ahogyan rám nézett. Gesztenyebarna szemei szinte magukba szívtak. Lassan egyre közelebb hajolt, közben behunyta a szemét. Az ajka vészesen közeledett az enyémhez. Összeértek. Remegés futott végig a testemen. Szívem egyre hevesebben dobogott, majd hogy nem kiugrott a helyéről. Melegség járta át egész lényem. Becsuktam a szemem és visszacsókoltam. Ajkaink teljesen eggyé olvadtak. Nem volt többé te és én, csak mi.

Avar zizegése hallatszik egyre közelebbről és közelebbről. Valaki jár a sírok között. Lassan lépked, néha meg-megtorpan, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy jó irányba megy.

-          Vigyázz, kutya! – kiáltotta Tom, mikor beléptem a kapun, de már késő volt. A hatalmas termetű golden retriever fark csóválva ledöntött és elkezdte az arcom nyalogatni. Örömében néha fel-felvakkantott.

-          Hagyd abba! Elég volt! – próbáltam nevetve ellökni magamtól Scottyt.

-          Scotty, helyedre! – hallatszott egy mély dallamos hang, majd felbukkant a gazdája is. – Minden rendben, kicsim? – nyújtotta a kezét.

-          Persze! – mosolyogtam.

Felsegített.

-          Már hiányoztál. Örülök, hogy itt vagy. – mondta.

Mosolyogva félretűrtem az arcába lógó hajtincsét és megcsókoltam.

A ködfoltok között egy magányos alak sziluettje rajzolódik ki. Egy fiúé. Magas, vékony termetű. Éjfekete haja a vállára omlik, arcát pirosra csípte a hűvös őszi szellő. A szeme sarkában összegyűlt könnycseppek időnként útnak indultak. Megállt a fehér sír előtt, lehunyta a szemét és csak várt. Mintha azt hallgatta volna, mint susog fülébe a szél.

-          Kértelek, hogy hagyd ezt abba Bill! Azt hittem megbeszéltük! – kiáltottam könnyes szemmel Billre. – Elegem van belőled!

-          Mit hagyjak abba?! – förmedt rám.

-          Nem vagyok a tulajdonod, se a kutyád. Amit ide-oda rángathatsz kedvedre! Megfojtasz, nem veszed észre? Tudod jól, hogy szeretlek, de ezt már nem bírom tovább! Elegem van a hülye féltékenykedésedből és az üldözési mániádból is!

-          Neked van eleged?!? És én mit mondjak?!? Állandóan bulizol, alig vagy velem. Csak akkor találsz meg, ha kell valami!

-          Tessék?! Ezt nem hiszem el… Még hogy én…hogy csak... Te vagy az, aki sosincs itthon! És mi az, hogy csak, akkor talállak meg, ha kell valami? Ez…ez… Na jó, elegem volt, most már végleg! Nem kérek belőled többet! – magamhoz vettem a táskám, feltéptem az ajtót és elindultam az utca felé.

-          Most meg hova mész? – jött utánam Bill.

-          Minél messzebbre! – vetettem oda neki hátra se nézve.

-          Menj csak! És vissza se gyere! Nem fogsz hiányozni! Nélküled is megleszek… - „Úgyis visszajön”, gondolta magában.

Megtorpantam. „Nem fogsz hiányozni! Menj csak!”. Minden egyes szó egy-egy kés szúrás volt.

-          Bill, én… - megfordultam.

-          Vigyázz! – kiáltotta hirtelen Bill és futni kezdett felém.

Egy autó tűnt fel hirtelen. Olyan gyorsan történt minden, arra se volt időm, hogy felfogjam.

A sofőr beletaposott a fékbe és félrerántotta a kormányt. De már késő volt, túlságosan is késő.

Bill rohan felém. Az autó fényszórói őrült sebességgel közelednek. Egy villanás. Fájdalom. Aztán elsötétült minden.

-          Sajnálom, kicsim. – suttogta – Annyira sajnálom. Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik nem voltak igazak! Nem ezt érdemelted. – letérdelt a földre és az égre emelte a tekintetét. – Ha most is figyelsz, kérlek, bocsáss meg nekem. Én nem akartam ezt! Nem akartalak elveszíteni! És főleg nem így…veszekedve. Az volt az utolsó szavam hozzád, hogy nélküled is megleszek. Ez nem igaz! Megőrülök, úgy hiányzol! Az egész az én hibám! – tenyerébe temette az arcát és keserves sírásban tört ki. Könnye a sírra potyogott.

Csöpp. Egy csepp eső. Csepp csepp. Egyre sűrűbben esett. A lány is sírt odafenn.

Egy fehér márvány sírkövön törik meg az őszi nap sugara…