Összeszedtem nektek Bill eddigi összes modell képét a Max magazin fotózásától, a Vogue-n át a GQ-ig. Ezeket ITT megnézhetitek.

Egy videóban Kerli a Tokio Hotellel közös munkájukról beszélt.
Az együttműködésről 3:11 körül kezdett el beszélni. Azt mondta, hogy maga a dal nem jelenik meg az "Alice Csodaországban" filmben, csak a CD-n lesz hallható. A Tokio Hotelnek már megvolt ez a dala, csak egy női hangot is akartak hozzá. A CD március 2-án jelenik meg.10:20 körül Bill megjelenéséről és félénkségéről beszél. 11:00-nál Bill sminkjéről és Natalieról beszél. Billt tökéletesnek és hibátlannak nevezi.Valaki megkérdezte tőle, hogy randizik-e Billel vagy megy-e turnézni a Tokio Hotellel. Ezekre "nem"-mel válaszolt 16:00 perc környékén.

Amikor a Tokio Hotel február 22.-én 21 show-val a "Welcome To Humanoid City" turné első nagy részére indul, a koncertek már ki vannak tűzve a moszkvai Olimpia Stadionba, Barcelonába, Párizsba, Rómába- és (egyenlőre) csak két német időpont Oberhausenben és Hamburgban (02.26. és 28.). Egy bizonyíték, hogy a magdeburgi iskolatársak a melankólikus-metál rockjukkal régóta világsztárok. Tokio Hotelként stilisztikailag önhatalmúak, valamint kreatív és harcra kész fiatal művészek, egy olyan világban, amelynek először meg kell tanulni hogyan tisztelje őket, mesélik nekünk a 20 éves ikrek Bill (ének) és Tom Kaulitz (gitár), a látványos GQ fotózás után Hamburgban.

Bill és Tom Kaulitz, magunk vagyunk Önökkel a bandakollégáik Gustav Schäfer és Georg Listing nélkül. Megsértődtek ezért?
Tom: Éppen ellenkezőleg. Köszönetet mondanak és nyugi van.
Bill: Ha Gustav és Georg után menne, a Tokio Hotelben csak basszus és dob játszana és minden mástól távol tartanák magukat.

Egy szakadék húzódik a banda között?
Bill: Dehogyis. Ez már az első napokban kikristályosodott: Az egész dolgot a fotókkal, interjúkat és a vörös szőnyeget inkább kettőnkre hagyják. Hat, hét évvel ezelőtt csak  kis városi magazinok riporterei akartak velünk beszélni, de régen is főleg Tom és én mutattuk be a bandát.

A két kollégájuk még otthon, Magdeburgban lakik. Ezzel szemben Önök már öt évvel ezelőtt Hamburgba költöztek.
Bill: Gustav és Georg is itt lakott, amíg az első stúdiómunkánkat csináltuk, de azután ismét gyorsan visszamentek. Őszintén szólva: ezt nem teljesen tudom így megérteni. De talán Tom és én különleges esetek is vagyunk. A gyerekkor egy nehéz időszak volt számunkra. Magdeburg közelében, egy faluba járni iskolába, tiszta horror érzetet keltett bennünk. Boldogok voltunk, hogy eljöttünk onnan.

Ezekből az évekből sok kép található az interneten. A kínos gyerekkor nem privát dolog? Hogy kerültek oda?
Bill: Néhányan az egykori osztálytársaink közül hozták nyilvánosságra. A többit mi magunk adtuk a sajtónak: baba- és gyerekfotók rólunk, korábbi fellépésekről is lenyomatokat, mikor a Tokio Hotelt még Devilishnek hívták.

Többé nincs szükségük fotóalbumra- A saját emlékeiket meg tudják keresni a Google-n.
Bill: A múltkor elhatároztuk, hogy végre megint többet fotózunk. Olyan sok szép városba utazunk, olyan sok mindent élünk át, amit dokumentálni kell... Aztán rájöttünk: Egyáltalán nem kell! Mert úgyis mindig kísér minket egy operatőr. A privát fotózkodást feladtuk.

Sok más német tini popbandánál a felhajtás egy szezon után véget ér. Ezzel szemben  a Tokio Hotel megnyert MTV díjjal, teltházas koncertekkel Európában és ranglistahelyezésekkel Amerikában egy világra szóló siker. Egy követelménnyel számolni kell: Az életüket szigorúan a nyilvánosság előtt kell élniük?
Bill: Valójában Tom és én hoztuk meg ezt a döntést. Az összes negatív oldallal- de megtanultunk elkerülni ezeket. Ez csak akkor lesz rossz, ha olyan emberek keverednek bele, akiket épp nem akarunk bajba sodorni: szülők, rokonok, barátok. Mindent megteszünk, amit tudunk, hogy megvédjük őket a nyilvánosság kíváncsisága elől. De ha a Kaulitz nevet viseled, manapság nehéz egy normális életet folytatni.

Popsztárnak lenni, mégha ez azt is jelenti, hogy majdnem fel kell áldozni érte a normális életet- pontosan mikor jutottak erre a döntésre?
Bill: Már 15 évesen. Akkor jött ki az első kislemezünk a "Durch den Monsun". Mikor először áttörtünk vele tök szuper volt. Aztán jöttek az első címlapok...
Tom: ...és azonnal szembesítettek minekt az egész programmal!
Bill: Az első történetek a bulvárlapokban már korán megvoltak. És mikor a dalunk aztán a rádióban ment és nőttek az igények, azt kérdeztük magunktól: Mi lesz itt tulajdonképpen? Ebbe belemegyünk? Egyszer például otthagytam egy üveget valahol- amit másnap már az eBayen meg lehetett venni. De ezek a tapasztalatok jók. Korán kezdtük és ezért mindent korán meg is tanultunk. A Tokio Hotel nem munka, hanem az egész életünk. Ezen kívűl gyakorlatilag semmi sem maradt, csak a közeli családtagok. Abban az évben, amikor az új albumunkat készítettük, pontosan elhatároztuk, hogy nem kerülünk bele a sajtóba. Ez egyáltalán nem működött.
Tom: Bizony, nincs kapcsoló, amivel ki lehetne ezt kapcsolni. Nincs szabadnap.

Voltak valaha kétségeik? Vannak hírességek, akiknek ez a kikapcsolás jobban sikerül, mert folyamatosan elhallgatnak valamit.
Bill: Természetesen néha már kérdeztek engem erről: Még ma is pontosan így csinálnék mindent? Látjuk a régi osztálytársainkat: Most tanulnak, az első munkahelyi tapasztalatukat szerzik meg... Dolgok, amelyeket mi nem ismerünk. De aztán szerencsére mindig eljutok arra pontra, amikor észreveszem, hogy amit én csinálok, abban szakavatottnak érzem magam. Mi mást kéne csinálnom? Nem tudok a sikerrel élni, de nélküle sem.

A zene Önöknél egy családi ügy is. A nevelőapjuk egy bandában játszik- igaz, hogy ő hozta el Önöknek a Rock'n'Roll-t?
Bill: Soha sem beszélt rá minket- ő egyszerűen csak zenélt, ezért a házban hangszerek voltak, és valmikor kettőt kézbevettünk. Mikor a nevelőapánk észrevette, hogy Tom mindig a gitárral játszik, elmagyarázta neki az alapvető dolgokat. De ez nem olyan tanítás volt. Nem hagytuk magunkat tanítani. Tomnak és nekem komoly problémánk volt a hatóságokkal.

Ezért mentek el olyan hamar otthonról?
Bill: Ahogy mondtam, a kisvárosi életet alig bírtuk elviselni. És itt Hamburgban van a stúdió, ahol sokat dolgozunk.
Tom: Először még gyakran hazautaztunk, de körülbelül négy éve száz százalékig itt lakunk. Megosztunk egy stúdiólakást, egy csak fiúknak való albérletet négy kutyával. Másképp ezt elképzelni sem tudjuk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is elköltözne.

A kívülállóknak ennek ellenére furcsán hangzik. Nyilvánvaló, hogy hogy a testvérek összetartanak- de hogy sosem veszekednek és majdnem mindent megosztanak, mégis...
Bill: (félbeszakít)... Pillanat, testvéreknél ezt nem is tudom elképzelni. Nem szabad elfelejteni, hogy mi egypetéjű ikrek vagyunk. Ez különleges, ez teszi a különbséget.
Tom: Sosem fordul elő, hogy ülök és azt gondolom: Most szükségem lenne egy órára Bill nélkül. Elég helyünk van a lakásban, hogy elkerüljük egymást- de ennek ellenére tulajdonképpen egész nap együtt lógunk a nappaliban, ha van időnk. Tulajdonképpen csak aludni megyünk külön szobába.

Mindketten vegetáriánusok- ez egy közös elhatározás is volt?
Tom & Bill: (pontosan egyszerre) Igen! (nevetnek)
Tom: Másképp nem menne: Elviselhetetlen lenne az egyiknek, ha a másik még ehetne húst.
Bill: Az állatok miatt volt ez a döntés. Pedig korábban szerettem a húst! Gyakorlatilag csak hamburgerekkel tartottam fent magam. De egész jó alternatívákat ad.
Tom: De ne gondolja, hogy wellness utazáson voltunk! Még mindig pizzát, hotdogot, hamburgert eszünk egész nap- de minden vegetáriánus. Így még mindig eléggé egészségtelen. Csupán hús nélkül.

Ilyen nagy összhang ijesztő az ikrek között. Soha sem utálták egymást?
Bill: De, átmenetileg. 13 évesen egy évig igazi háború volt köztünk. Ez volt a kamaszkori szakasz, amikor minden határunkat leteszteltük. Régen egy rövid ideig külön baráti körünk volt, és mindenki sok időt töltött az éppen aktuális barátnőjével. Valóban egy kicsit külön éltünk egymástól.
Tom: Mostmár olyan, hogy még ugyanazok a barátaink is vannak.

Aztán a zene megint összehozta Önöket?
Bill: Ez a közös projekt tényleg az egyetlen dolog, ami az évek során változatlanul megmaradt. Még akkor is, amikor nem igazán értettük meg egymást. A bandát mindig teljesen komolyan vettük. Akkor Georgnál és Gustavnál is kicsit más volt: Először csak hobbinak tekintették. Georg gyakran el is lógta a próbákat. Tom és én sokkal komolyabban és görcsösebben vettük. És nem szabad elfejeteni, hogy a kezdetben csak tíz ember előtt játszottunk egy ifjúsági központban.
Tom: Ezt a mai napig csináljuk. Időnként ez néha nagyon megeröltető lehet, mert tulajdonképpen mindent irányítani akarunk, mindegy milyen bonyolult dolgokat kell véghezvinni. Minden fotó, ami megjelenik rólunk, személyesen lett jóváhagyva. A döntések gyakran nagyon sokáig tartanak, mert mindenki beleszólhat.
Bill: Ritkán vagyunk igazán elégedettek. Kontroll mániásak, és teljesen maximalisták vagyunk. Ebből a szempontból az utóbbi időben próbálok még többet pihenni. De elengedni, a dolgokat idegen kézbe adni- nehezünkre esik, mikor a mi bandánkról van szó.

Ez a Kaulitz testvérek fájó pontja?
Tom: Nem cipelünk magunkkal általános kérdéseket, amit nem akarunk, hogy szóba hozzanak.
Bill: Ha lejövünk a színpadról és valami félresikerült a koncerten- akkor mindannyian hallgatunk. Akkor senki sem mond semmit.

Volt már olyan hiba, ami nem érte meg a felhajtást? Hogy a lemezborító nem mefelelő színt kapta vagy valami hasonló?
Tom: (mély lélegzetet vesz) Ez teljes katasztrófa lenne. Akkor teljesen kiborulnék.
Bill: Ha ez megtörténne, az év hátralevő részében nem tudnék nyugodtan aludni...
De erről eszembe jut egy példa: A legutóbbi "Humanoid" albumunkról néhány dalt illegálisan feltöltöttek az internetre, három hónappal a megjelenés előtt. Alig tudtam elhinni, hogy valaki elopja tőlünk a művet, amibe olyan sok időt és energiát fektettünk.

Jelenleg ez széles körben elterjedt probléma. Hogyan reagáltak erre?
Bill: Többé nem adjuk oda előre a lemezkiadónak a zenét. Részben ott került illetéktelen kezekbe. Már korábban is óvatosak voltunk, de megint tanultunk ebből a történetből.
Tom: Mindennek a lehető legkisebb körben kell maradnia. A vállalkozások szintjén, a Tokio Hotel már olyan sok céget magába fogalal: a német lemezgyártó cég, a francia, az Interscope Amerikában és sorolhatnám még. Számtalan ember beleavatkozik, ezt már nem lehet átlátni.

Ha a zene egy ilyen erős érzelmi téma- az egész bandaprojekt hosszú távon nem veszélyezeti a testvéri szeretetet?
Tom: Ezt lehetne látni. Elméletileg. Mindkettőnknek az a problémánk, hogy túl gyakran foglalkozunk a negatív dolgokkal. Ha jön egy rossz hír, a 20 jó azonnal el van felejtve, amelyek előbb érkeztek. A rossz hírek a helyzet megmentésére késztetnek. A pozitív dolgokat kipipálhatod.
Bill: Ez a tipikus iker dolog: Ha én boldog vagyok, Tomnak 10 000 dolog van a fejében, amelyek felidegesítik és fordítva. Hogy mindketten elégedetten és nyugodtan ülünk egymás mellett a kanapén, évente csak egyszer fordul elő.
Tom: Én inkább azt gondolom, hogy ez nem történt meg az utóbbi öt évben.

Az emberek alig tudják elhinni, hogy a zenéjüket hallgatják. A tini bandák legtöbbször inkább könnyelműen hangzanak, kevésbé fenyegetőek, eladhatóak- a Tokio Hotel dalai a kezdetektől meglepően sötétek, komolyak, gyermeki naivitástól mentesek voltak. Hogy az ördögbe tud két makacs ember csak egy zenei stílusban megegyezni?
Bill: Jó kérdés. Négyszemközt csak a zenéről vitatkozunk. Ő kizárólag csak hip-hop-ot hallgat, én meghallgatok mindent. Ebből a szempontból nem értjük meg egymást.
Tom: Mikor elkezdtük, ez egyszerű volt- mert tényleg nem volt választásunk! Sosem ültünk le és vitattuk meg, hogy: Így vagy úgy hangzon a zenénk, mint ez vagy más bandák. A lehetőségeink korlátozva voltak, egyszerűen azt csináltuk, amit tudtunk. Érdekes módon az a bizonyos stílus, ami akkor kialakult, a mai napig sem változott: A munkánkon keresztülmegy egy alapgondolat, egy világos irányvonal.

De amikor ma így látják önöket- az elbűvölő földönkívüli Billt, az utcai stílusú Tomot-, soha sem gondolnák, hogy Önök az ikrek. Mikor jött el az a pont, amikor stilisztikailag különváltak?
Bill: Ezt bonyolult elmagyarázni. Valamikor mindketten ki akartunk lépni a másik árnyékából. Ki ebből az átható nyilvános ikerlétből. El tudja ezt képzelni? Az iskolában mindig ez volt: az ikrek itt, az ikrek ott... Másrészt ez nagyonis természetes, hogy mindenki kialakította a saját személyazonosságát. Hogy mi mindent együtt csináljunk, de valahogy mégsem.
Tom: Én úgy magyaráznám: Minden, amit egy teljes emberi lény magában hordoz, mi egymást között osztottuk fel. Mindenki a saját szakterületét választja és a saját képességeire szakosodik. Bill inkább a kreatív irány felé, én meg inkább az üzleti élet felé húzok. Ha ezt mind összeadjuk, ismét egy személy, egy ember vagyunk. Egy nagyon sokoldalú személy.

Ez azt is jelenti, hogy ennyi év alatt soha sem lettek versenytársak?
Bill: Sosem gondolkodtam azon, melyikünk a kedvec fiú és ki a fekete bárány. Mi mindig egy csapat voltunk. Mint mondtam, már 15 évesen elköltöztünk, a saját lábunkon álltunk meg, megkerestük a saját pénzünket. Nem volt időnk gyerekes mókázásra- nálunk minden nagyon korán történt. Néha az az érzésem, hogy Tom és az én életem valahogy kétszeres sebességel haladt. Mert mindenki megtanította a másiknak, amit éppen tanult. Az egypetéjű ikrek gyorsabban nőnek fel, mert mindent megosztanak. Az élettel való tapasztalatokat is.

Mint egy ember négy füllel.
Tom & Bill: Pontosan!
Tom: Egy egyke minden helyzetet egyedül él át, mindig csak a saját érdekeit látja a dolgokban. Mi mindig mindent megosztottunk. És minden szemszögből és oldalról megvizsgáltuk a dolgokat.
Bill: Az anyukánt mindig azt mondta: Ha lefektetett minket, és lekapcsolta a lámpát, teljesen egyértelmű volt, hogy legalább még egy óráig ébren feküdtünk, egymásnak meséltünk dolgokat és vitatkoztunk. Tulajdonképpen még ma is ez a helyzet.

Azt is mondták az édesanyjuknak, hogy "Mama, amikor felnövünk veszünk neked egy Cadillacet"?
Bill: Ezt nem, de mindigis meg akartunk állni a lábunkon a saját zsebpénzünkkel. Rendesen beosztottuk, és elég volt ruhára, telefonra meg minden másra. Felelősséget vállalni nem volt fenyegető számunkra. Már 15 évesen jobban éreztem magam, ha tudtam, hogy én magam fizethetem a lakásom és egyedül tölthetem meg a hűtőt.

Szeretettek volna még egy testvért?
Bill: Nem, nem igazán.
Tom: Nehéz lett volna az új jövevény számára. Mindigis erős kötelék volt köztünk- kívülállók száz százalékig soha sem tartozhatnak bele. Egy képzeletbeli testvér sem.
Bill: Fél év különbséggel talán működött volna. De biológiailag nem igazán (nevet).

Tulajdonképpen mi történne, ha csak egyikük lett volna híres? Elválaszthatatlan barátok, és ikertesvérek tudnának maradni?
Tom: Azt hiszem igen! Talán először különböző irányban dolgozhattunk volna. Az egyikünk zenész lett volna, a másik talán tanulna. De legalább, ha az egyik igazán sikeres lett volna a területén, belevonhatta volna a másikat is. Bill menedzsereként alkalmazott volna. Vagy ha én például ipari tervezést tanultam volna, valamikor felvettem volna őt a cégemhez.
Bill: A pletykák megakadályozása érdekében: amit most mondok tényleg csak egy eszmefuttatás. De ha valaha máshol kéne énekelnem, a Tokio Hotelen kívül, akkor ez nem is menne Tom nélkül. Még akkor is ha egyedül lennék a képben- neki a háttérben kellene lennie. Szóval és tettel támogatnia. Külön-külön egyszerűen nem igazán működik.

FORDÍTOTTA:RESETH