A mai napig tisztán emlékszem arra a napra, – kezdi el történetét – mintha csak tegnap történt volna az egész.

Az nap reggel Bill és Tom korán keltek, mert fotózásra mentek. Én is felkeltem velük. Segítettem összekészülni, majd kikísértem őket a kocsihoz. A kapuban Bill magához ölelt, megcsókolt és azt suttogta a fülembe, hogy mennyire szeret.

Megvártam míg a kocsi befordult a sarkon, majd visszamentem a házba. Felöltöztem és átmentem egy szupermarketbe bevásárolni, mert megígértem a fiúknak, hogy délután, mikor haza jönnek a kedvencüket főzöm.

Vásárlás után nekiálltam hát. Főzés közben gyorsan telik az idő, már csak pár óra volt a fiúk érkezéséig. Annyira belemerültem a munkába, hogy észre se vettem, hogy valaki bejött a lakásba. Az illető nem szólalt meg, csak csendben megállt a konyhaajtóban. Megfordultam, akkor vettem észre, hogy Tom az. Az ajtófélfának támaszkodva állt és csak bámult a semmibe. Először nagyon megijedtem, annyira csendesen jött be. Majd odaléptem hozzá és megszólítottam. Nem válaszolt, csak lassan felém fordította tekintetét. A kezdeti ijedtségem fokozatosan felváltotta a félelem. Sosem láttam még Tomot ilyennek. Csak állt szótlanul és engem nézett, de mintha nem is látott volna. A szemei nem olyanok voltak, mint rég: nem csillogtak, valami örökre kihunyt bennük. Valami, ami életben tartotta a szikrát, valami, ami maga volt az élet.

Szemem megtelt könnyel.

- Tom – mondtam elcsukló hangon – Tom… mi… mi a baj? Hol van Bill?

De nem válaszolt. Csak meredt a semmibe. Nem tudom meddig, talán percekig álltunk így, aztán:

-         Bill… - suttogta Tom – ő… ő már… már… - láttam, hogy szemei könnytől csillognak.

-         Kérlek, Tom… - éreztem, hogy nem bírom tovább visszatartani a könnyeim – Hol van Bill?!?

-         Bill nincs többé… - ez volt az utolsó alkalom, hogy Tom kimondta szeretett testvére nevét.

-         Nem! – zokogtam fel és a padlóra roskadtam.

Tom lassan mellém lépett, leguggolt hozzám és átkarolt. Eddig próbálta tartani magát, de nem bírta tovább; éreztem, ahogy az arcán legördülő könnycseppek a vállamra potyognak. Órákat ülhettünk így, egymásra borulva, keservesen zokogva.

Azt, hogy mi is történt valójában, azt csak késő este tudtam meg, amikor Georg és Gustav is megjelent az ajtóban.

A fotózásról indultak hazafelé, Bill épp be akart szállni a kocsiba, mikor egy ismeretlen alak odarohant hozzá, visszarántotta és leszúrta. Hétszer döfte bele kését, mire a többiek magukhoz tértek, eltűnt. Bill a helyszínen meghalt.

Csak másnap reggel vittek el hozzá. Egy asztalon feküdt. Egy rideg, barátságtalan szoba közepén álló asztalon. Még ma is libabőrös leszek, ha arra a helyre gondolok. Egy asztalon, egy olyan asztalon, amilyet soha többé nem akarok látni… Egy orvosi asztalon. Bizonytalan léptekkel odamentem hozzá. A könnyeim, melyek tegnap óta elapadtak, most újra utat találtak magunknak. Bill mellkasára borultam és csak sírtam és sírtam. Ahogy itt feküdt békésen, úgy nézett ki, mint aki alszik. Mélyen, örökre alszik, és egy gyönyörű álmot álmodik. Egy olyan álmot, amit többet nem űzhet el a felkelő nap sugara vagy a város folytonos zaja. Egy álmot, ami többet nem ér véget. Olyan gyönyörű volt még így is, mint egy angyal. Egy angyal, akinek letépték a szárnyait, és arra kényszerítették, hogy az emberek között éljen. Mikor végre megtalálta a neki kijáró boldogságot, elvették tőle és a mélybe taszították, az örök sötétség birodalmába.

-         Azt ígérted, hogy örökre együtt maradunk, hogy nem hagysz el soha! Soha! – suttogtam – Akkor most miért nem vagy velem? Hazudtál. Szükségem van rád! Kérlek, gyere vissza hozzám, és megbocsátom, hogy magamra hagytál. Gyere vissza…- elcsuklott a hangom. Odahajoltam Billhez és egy utolsó csókot adtam jéghideg ajkára.

Tom máig velem él. Megígérte bátyjának, hogy vigyázni fog rám és tartotta magát ígértéhez. De ő már nem ugyanaz a Tom volt, aki egykoron. Nem az az örökmozgó, nagydumás, vidám srác. Ez a Tom nem volt se élő, se holt. Azóta, a rettenetes nap óta, nem mondta ki többet Bill nevét. Egyszerűen képtelen volt rá, túlságosan fájt neki. Fájt neki, de ugyanakkor nem is merte, mert félt hogy ha az épp hogy csak behegedt sebet újra felszakítaná, abba belehalna. Bár szíve mélyén ez volt minden vágya. Hogy újra együtt lehessen testvérével. Ugyan abban a városban laktunk, mint régen. Ugyanabban a házban. De már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Mindannyiunk élete megváltozott. Az egész házat szomorúság lengi körül. Mély fájdalom, gyász és veszteség. Egy szeretett ember elvesztése. Azóta már eltelt két év, de egyetlen nap se múlt el úgy, hogy ne gondoltam volna Billre és ne látogattam volna őt meg a temetőben. És nem is fog. Soha!